2017. november 16., csütörtök

November akkor, s most

Lágyan simít végig arcomon egy hűs fuvallat, fülemen át tudatomba lebeg egy ismerős dallam, s nem tudom, a sötét éjben, a koromfekete aszfalton ülő esőcseppeken ezüstösen, kristályosan csillámló lámpafények hozzák-e az elmémbe kúszó hűvös, monokróm tisztaságot, vagy csak a belső kezdett-e újra körvonalazódni a mámoros folyadék immár lassan egy hónapja tartó mellőzése követében. Hideg vízpermet frissíti arcom. Nem olyan kusza, nem olyan lehetetlenül színes és kilengő már az élet.
Néha nem hiszem el, hogy nem vagy már itt.
Legtöbbször nem hiszem el, hogy valaha voltál.
Nagy, rózsaszínes buborék, homályos belsővel. Ahányszor puha oldalához nyomom az orrom, hogy beletekintsek, csak messzebb sodródik.
Egy messzi város macskaköves utcácskáján sétálunk, este van, nyugalom, a lámpafények ekkor még sárgásak voltak, színes tükröződésekkel. Karcsú házak, meredek tetőkkel, oldalukhoz támasztva biciklik, virágfüzérrel, tarka falrajzok, s fogod a kezem, tavaly ilyenkor, talán utoljára, ahogy távolodó árnyékunk egybeolvad az este békés sötétjével.
Talán csak álmodtam.
Talán sose voltunk.
Talán csak az ég végtelen kékje volt az, s nem szemeid tiszta tükre, mit csodálattal néztem minden reggel, s este.

2017. október 23., hétfő

Darkness

The demons are here again.
Who will be stronger this time...?
Close your eyes... Just breath... Just keep breathing...

2017. október 19., csütörtök

Ősz

Észere sem veszem hogy fordul a szerda csütörtökbe, nem tudom szeptembert írunk-e, vagy már az október is elköszönni készül. A napok elszaladnak, mint üres vonatok a sosem találkozó sínpárokon, a hetek úgy peregnek ki kezeim közül mint apró üveggömbök, a földön szilánkosra törve, hogy a szél fújja végleg tova.
Egykor haladtam valamerre, legalábbis hittem.. Most nem kérdés hogy toporgok, vagy ha valami mozgás van is, az inkább hátra.
Határok, korlátok, nincsenek már. Halványan derengő vonalak rajzolódnak ki emlékek távoli foszlányaiból, melyek egykor szilárdan elválasztották mi a jó, mi a rossz; mint fekete festékcsepp a fehérben elkeveredve olvad szürkévé most, s nem tudom meddig léphet lábam, rám szólnak még, de nem értem. Belső és külső hatások, gyökértelenül táncoló fényfoszlányok, néhány kényszer, és mindenek előtt menekülés- ez jelöli ki utunk át a hurrikánon, néhány cérnaszál, elszakít a szél, új helyre fúj, nem volt elég erős egy sem, hogy átmentsem- vagy én voltam túl gyenge.
Szürkés árnyalatok másznak az ég tiszta kékjébe, s alatta a domboldal gyönyörűséges színkavalkádja terül el, ha a naptárat nem is nézem már, a levelek sárgája, bordója finoman lengedezi, ősz van- és a hűvös szellő az éjjelekben, mi szinte csípi kipirult arcom ahogy két keréken gurulok végig ugyanazon az úton napjában kétszer. Néhány napsugár átvibrál azért, meleget nem ad már. Sok különös arc, sűrűn pakolva a HÉV ülésein, a metróban már nem is arcok, csak körvonalak zsúfolódva egy hangosan, gyorsan suhanó fémdobozban, végig a város alatt, közeledve a középponthoz, oda tartunk minden reggel, s a kombinó nem tudja becsukni az ajtaját se, s hiába jön a következő, a villamosmegálló nem bír már el több embert. Egy nagy szívként dobog a város ahogy lépdelünk, haladunk, hová megyünk?
Messze vagyunk egymástól, hiába nyúl egy kapaszkodóért kezünk.
Furcsa dolog az utazás, főleg napi 3-4 órában. Mennyi szürke épület, színes kirakat, miket sose néztem meg jobban, hány lélek mellettem a különböző tömegközlekedési eszközökön, hány járművezető és ellenőr, mint háttérzaj, mint alma egy statikus csendéleten. Katyvasz, hangok, fények, szürke egyveleg, s mind mégis egy-egy színes élet, egy technikai csoda, egy tervezői zsenialitás, egy marketingfogás, s mikor este leszállok az utolsó járműről, és a két kerekemhez sétálok, majd felpattanok, csak akkor fújja messzire az arcomba csapó, igen, őszi szellő mindezt, mintha sose létezett volna.

Messze már a nyár.

2017. július 22., szombat

Üvegfal

Vinnék neked egy szál virágot, hogy kidobhasd az ablakon, ahogy azt szerelmünkkel tetted.
Kérnék még egy percet, melyet elpazarolhatunk a jelenből, azon rágódva, hogy nincs jövőnk.
Vennék még egy tüdőnyi levegőt kisvárosod fáinak árnyékában, s néznék még utoljára szemed megtévesztő mélységeibe, de nem lehet már.
Megfognám kezed és ellopnálak ketrecedből, de ó, Te maradnál inkább benne örökké.

Tudom jobb volna odakinn, hisz ott rendben voltam, friss levegő, napsütés, fűszeres virágillat.
De ma maradok inkább a négy fal közt, rágom újra és újra ki nem csorduló könnyeim, s várom, hogy kiizzadjam utolsó kéretlen érzésfoszlányom is, mely még téged tartalmaz.
Azt hiszed a csillagok túl magasan vannak, csak várj, csak élj, semmi sem fog változni, s én nem fogok rád már soha többé a szobor mellett várni.
Volt hazám itt is, ott is, lesz is még ezer gondolom.
Tanultam odaát, többet mint bárki hinné, és most újra itt, máshogy, máskor, de a gyomrom újra ugyanúgy görcsöl, a hangok ugyanúgy fájnak, de egy szelet szeretet végtelenné duzzadhat, miközben az odaát óceánként hömpölygő terveim ismét minimumra apadnak.
Ki csapott be kit?

Fűszálak között süvítő lágy szélbúgásra emlékszem, szabadságra, önfeledt nevetésekre, és visszakapott álmokra. A zöldségeskertben töltött órákra, és a tenger frissítő hidegségére. Őszinte ölelésekre, törődésre és könnyes búcsúzásra.
Tudod, én otthagytam a szívem.

Nem kérek a műanyag életből, a műanyag ételből, a műanyag csomagolásokból, nem kérek a betonból, az autóbűzből, a haragos megszólalásokból melyek mögött lelkek kétségbeesett segélykiáltása vibrál egyre gyengébben. Nem kérek a festékből az arcodon, nem kérek a beléd erőszakolt kényszerek mozgatta megfelelési vágyból, sem abból a táplálékból mely érző lények szenvedési árán kerül a polcokra.
Fogd meg a kezem, gyere velem, hagyjuk itt- de te ide tartozol (?). Kitéplek a ketrecedből. Kitépnélek. Nem az én döntésem. Elengedlek. Csak magam hadd tépjem ki. S engedd hogy sose nézzek vissza. Kérlek, csak ne markold ilyen erősen a szívem...!

A világ szenvedéseit ki veheti el? Vérző lelkek, kivágott fák, betonból készített hierarchiakoronák, s taposás folyamatosan előrefelé, át egymáson, a természeten, s nem értitek, de tényleg nem, hogy a boldogságot nem lehet pénzért megvenni, és nem, tényleg nem, hogy az a hamburger egy temető.
Villog, csillog, de pereg már a rozsda, kérem a kezed, gyere, menjünk innen messzire.
Szmogköd száll le a városra, csak vidéket kérlek ne érje el a bűz, és az erdőket, lélegezz, menjünk innen, el, földút és sár, mezítláb, nem kérem a kezed mert csak rántasz vissza, s téped millió darabra, hogy, de nem, nem, nem, nem, mindez megéri és létezik a holnap, vagy létezhetett volna, de mostmár csak egy batyu és egy újabb búcsú.

Félelmetes fájdalmak és vörös, szilánkos üveg, ki kezdte, törések, vad álmok, betegségek, puha ágy.
Lehet-e csendben meghalni? Lehet-e még valahol friss levegőt lélegezni? Emlékezhetek-e a helyre mindig, ahol a választ igennek hittem, bár azért igaz még teljesen ott se volt, csak reményt adott hogy lehet.
Mért tűnik oly távolinak most az a tisztaság?

Tégy naponta legalább egy téglát a köztünk lévő falba. Ha szerinted tényleg ez a megoldás, én elfogadom.
De számomra az a fal láthatatlan, úgyhogy valószínűleg néhányszor nekifutok majd még.

2017. július 17., hétfő

Fairytale

I believed your beautiful, sugarcoated words, your red lips were poison, and your deep brown eyes made me feel something so foolish. Your smile gave me no choice, well, I threw my common sense far away from sight, my reality melted in your embrace. And now I'm paying the price. A price of letting myself being led by a part of me, in which naivity somehow survived all the cruel encounters with the bare truth of this kind of "love".
I look back now, and you are so distant. I don't know who you are, and I'm letting you go. I know now how it works. At least my brain knows. And that part of my heart...That part will just simply has to accept the facts.
You were an angel with no wings. So just stay here. I better take off.

2017. január 4., szerda

Dear New Year

Talán pár hónap múlva nem lesz minden ember hideg, idegen és félelmetes, ki nem te vagy,
de addig is, a Te pólódban hajtom álomra a fejem.
Talán pár év múlva elfelejtem majd a biztonságot, mit egyedül te tudtál nyújtani,
de addig is képtelen vagyok a pénztárcámból kidobni a levelet, amit szeretettel írtál nekem, és erőt adott oly sok nehéz napon.
Talán egyszer eljön a nap, hogy nem kerülök majd ájulás közeli állapotba, mikor elképzellek azzal a valakivel az ágyunkban, ahol néhány napja még én feküdtem melletted,
de addig is kitartok, nem fogsz többé a padlón vergődni látni.
Talán még ebben az életben, valaha képes leszek mást szeretni,
de ennél valószínűtlenebb dolgot jelenleg nem tudok elképzelni.

De érzek, létezem.
Futok. Hogy érezzem, hogy élek. Futok. Előled, és a régi önmagam elől.

Maradj meg mindig a szívemben, ahogy rám mosolyogsz, a nap első sugarával ébresztesz korareggel, és átölelsz, maradj meg egy rejtett zugban a lelkemben, ahogy kézenfogva sétálunk a nyári nap melegében, azon a szűk, macskaköves utcán, ahol megtudtam, mi az, hogy szerelem; sétáljunk a végtelenbe, sose érkezzünk el a mai nap hidegségébe, mikor tízmillió fal által elválasztva egy szót se váltunk már, ahol jégcsapként fagy le a szívem a köztünk lévő távolság feldolgozhatatlanságától.

Millió megválaszolatlan kérdés és kimondatlan szó, ennyi maradt.
És az emlékek. Sosem engedem el őket. Soha.

2016. december 22., csütörtök

End of this chapter

Hogy költöztetsz el egy életet..? És hová...? Hogy törölsz ki 2,5 évet...?
Sehogy.
Szerettelek.
Ég veled.
Jobbak leszünk egymás nélkül.